Oldalak

2011. szeptember 23., péntek

A pénzt bitorló bankok uralmát éljük.


A pénzt bitorló bankok uralmát éljük.

Így visszatekintve az elmúlt húsz évre , látni lehet, ahogy a magyar bankok sorra játszódtak át idegen kézbe, idegenek által mindig megtalálva az élen pöffeszkedő helytartót, ki kapzsiságán nem látva túl, nyújtja tálcán azt.

Idegen bankok, biztosítók itthon, Európában egyedül állón nyerészkedve, bizonyos erre hajló hatalommal összejátszva, gátlástalanul húzzák ki lábunk alól a talajt, az országot.

Erre gondolok most, bár összefogni nem tudó, irigységtől nem látó környezetemet látva értem én, miért ment ez ilyen könnyen. Erre gondolok most, mikor a magánnyugdíj biztosítók előzetesen az utolsó pillanatig szép összegeket ígérve reálhozamként, a kifizetési határidő utolsó napjaiban hirtelen hibássá vált internetes oldalaiktól beijedt ügyfeleiknek a telefont nehezen felvevő ügyintéző beismeri, az eddigi adatok délibáb, a valóság ennek csak töredéke.

És nincs ki az emberek érdekében tenne!

Bízzunk a felügyeleti szervben! Nosza! Hamar a telefont, és már mesélem is az ügyintézőnek: a hosszan tartó hitegetést, a határidő előtt két héttel működésképtelenné vált weboldalt, az egy hétig el nem érhető ügyfélszolgálatot, és végül a magyar valóság: az eltűnt reálhozamot. És érkezik a válasz is: bízzunk benne, hogy a biztosítók korrektül járnak el.

Bíztunk. Így múlt időben. Mert ma látom azt is, hogy nyugdíjba menetelnél hasonló lett volna a számítás: fizetni egy életig, és a végén egy jól megszerkesztett képlet szerint eltűnik a pénz, és válasz csak a széttárt karok…


--
Márton Gyula